A különcöket kicsinálják, ugye?

Mivel mindenképp egy a Turing-tesztre történő utalással szerettem volna kezdeni ezt az írást, először valami ilyesmire gondoltam: a Kódjátszma készítői átmentek a Turing-teszten, mivel igencsak emberi módon cseszték el az Alan Turing életéről szóló életrajzi filmet. Ám ha belegondolunk, valójában épp az a baj az alkotással, hogy a forgatókönyv már-már mechanikusan ragaszkodik az életrajzi filmek bevett kliséihez és az egyébként kiváló alapanyag ellenére valahogy üressé, jellegtelenné teszi a végeredményt.

A Turing-teszt felemlegetése persze nem erőltetetten iderángatott dolog. A 2010-es évek közepén, mikor olyan híreket lehet olvasni, hogy egy chatprogram átment a teszten, vagy hogy egy VITAL  névre keresztelt algoritmus "ül" egy hongkongi cég igazgatótanácsában, könnyen belátható, hogy az egykori angol matematika professzor nevét  a közeljövőben egyre gyakrabban fogjuk emlegetni, és sejthető, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé az Enigma feltörése, hanem inkább mindenkori aktuális technológiai fejlemények okán. Ez az aprócska hangsúlyváltás talán most lehet éppen félúton, ami ad valamiféle speciális aktualitást is a 2014-ben készült filmnek. (Ne feledjük, hogy mikor milyen korszakot, történelmi eseményt választunk egy fikciós alkotás alapjául, mindig nagyon sokat árul el saját korunkról, annak aktuális problémáiról és viszonyrendszeréről is.)


A Kódjátszma nagyon életrajzi film akar lenni, miközben nyilván könnyedén találhatnánk olyan fontos mozzanatokat, amelyek a film belső szabályrendszere miatt kimaradtak; vagy éppenséggel a fikció révén felülíródtak. (Persze, tudható jól, a biopic már csak ilyen műfaj.) Hogy nagyon annak akar látszani, az a formai megoldásokban, a struktúrában, a különböző idősíkok egymáshoz illesztésében mutatkozik meg leginkább és sajnos a legirritálóbb módon. Meglehetősen elhasznált, lestrapált klisé például, ahogyan  nyilván kicsit későbbről kell indítani a történetet, mint ami majd a tényleges cselekmény veleje lesz, és onnan fog majd egy vagy több szereplő a múltba visszatekinteni. És persze törvényszerű, hogy egy Turing-féle különcnek a gyerekkorába is vissza kell menni, ahhoz a bizonyos egyetlen egy meghatározónak ítélt életrajzi mozzanathoz. Nagyjából az első ilyen jelenet első percében sejthető, hova fog kifutni ez a cselekményszál, s ha pedig valaki ismerte már előtte ezt az életrajzi adalékot Turing életéből, akkor sejtésem szerint ezeknél a jeleneteknél igencsak unatkozhatott, annyira egy kezdő forgatókönyvírói kurzus  közepesen megoldott házi feladatának tűnik ez a kamaszkori flashback. (A fiatal Turingot alakító fiút, Alex Lawthert  azonban érdemes megjegyezni,akadt egy-két nagyon figyelemreméltó pillanata a vásznon.)

A világháborús idősíkban szintén nagyon alap kliséket találhatunk: a magának való, csapatmunkára nem képes fura, megszállott fazon meg van arról győződve, hogy ő csakis tudja egy problémára a megoldást, amit igyekszik be is bizonyítani, miközben folyton konfliktusokba keveredik. Munkatársai nem igazán kedvelik, és nem is bíznak az ötletében, de amikor tényleg veszélyben a projekt, akkor mégis kiállnak mellette. Igen, úgy van, a tipikus nagyjelenet is visszaköszön a vászonról: Ha őt kirúgják, ki kell engem is rúgni. Meg engem  is. És engem is. Végül bejön a fura különc ötlete, de valamiféleképp mégiscsak nagy árat kell fizetnie érte.

Tulajdonképpen akár el is játszadozhatnánk azzal, hogy vajon mennyi olyan filmet láttunk már, aminek tök ugyanilyen a szinopszisa.

Van azonban valami, amit mégis jól sejthettek a készítők: a Bletchley Park kódfejtőinek sztorija a mi technikai fejlődésben és egyéni kreativitásban/zsenialitásban egyaránt hívő kultúránk egyik nagy mítosza (hozzátéve, hogy akinek a fejéből az Enigma ötlete kipattant, majd akik továbbfejlesztették, sem voltak piskóták). Azokat, akiket lenyűgöznek az emberi elme lehetőségeiről, vagy még inkább magukról az e lehetőségekkel bíró emberekről, az ő küszködéseikről, konfliktusaikról, boldog-boldogtalanságukról szóló történetek (és hát persze megint a sztori a lényeg, mert mindig a sztori a lényeg!), nagy valószínűséggel bevonzza ez az alkotás is  Legfeljebb utólag dünnyög, hogy látott azért már ennél jobb filmet is.

De térjünk csak vissza a különc archetipikus figurájához! 

A különc az, akiért mindenki rajong, ha a filmvásznon látja, de senki nem kedveli a valós életben. Sőt, a különc az, akit csak akkor fogadnak el jó értelemben vett különcként, ha a filmvásznon látják, a hétköznapokban viszont igencsak lekezelően  és gúnyosan bánnak vele -  Hülye vagy, bazmeg?! -, szólnak hozzá, ha valamit nem úgy csinál, mint 1000-ből a többi 999 ember. A különc az, akinek sikerében mindenki sütkérezni akar, de aki az első számú gyanúsított, ha például egy adott titkosszolgálat főhadiszállásán kémet sejtenek -  ahogyan ezt látjuk a filmben is. Mert valahogy furán más, mint a többiek.  A Benedict Cumberbatch-féle Alan Turingról kezdetektől fogva láthatjuk, nem úgy jár az agya, mint a legtöbb embernek. Ezt persze legegyszerűbb azzal bemutatni, hogy nem érti a viccet, vagy hogy olyan hétköznapi szófordulatokat, minthogy  Szia, Alan, megyünk ebédelni - szó szerint vesz, úgy érti, munkatársai bejelentettek valamit, ami csak érintőlegesen vonatkozik  rá, és eszébe sem jut, hogy ez azt jelentené: Nincs kedved velünk jönni?    

A különc az, aki nem feltétlenül tesz rendkívülit, de ha igen, akkor tette nem ritkán titokban marad, az átlagember számára nem lesz nyilvánvaló. Alan Turing és a többi Bletchley Park-i kódfejtő azzal, hogy feltörték az Enigmát és megfejtették a németek üzeneteit,  a történészek szerint nagyjából két évvel lerövidítették a 2. világháborút, de nem beszélhettek róla senkinek. Előbb azért, mert ha kiderül, akkor fuccsba az egész munkájuk, hisz a németek valami más üzenetrendszerre állnak rá. Később pedig a hidegháborús helyzet tette ezt magától értetődővé, mikor az egykori szövetségesek  -  britek és amerikaik vs. szovjetek - váltak ellenségekké. 

A film egyik utolsó jelenetében (egy tipikus patetikus-fennkölt fináléban) a Joan Clarke-ot alakító Keira Knightley elmondja, hogy a világ éppen azért lehet "normális" (azaz békés, az átlagember számára relatíve biztonságos, ahol anyagilag gyarapodhat és szabadon foglalkozhat egyéni boldogságával-boldogulásával), mert Turing nem úgy élt, nem úgy gondolkozott, és nem az volt neki fontos, mint a "normális" átlagembereknek. Ha nincs Turing és az ő makacs kitartása, hogy igenis véghezviszi az ötletét, akkor - így Clarke - ma meglehet, hogy nincs a postás, nincs az állomásfőnök, nincs az a sok ember akivel aznap találkozott. 

Csakhogy Clarke egy olyan szituációban mondja ezt, amikor Turingon már látszanak a kémiai kényszerkasztrálás mellékhatásai (mivel homoszexualitása miatt elítélték és ő a börtön helyett ezt a megoldást választotta). És bármilyen fennkölt és nyitott és toleráns a film eddig utolsó előtti pillanatig, az utolsóban azért gyomron vág, mikor az életrajzi filmek szokásos módján még elmondják, mi történt ezután: Alan Turing 41 éves korában öngyilkosságot követett el. 

Nesze neked különcség, nesze neked zsenialitás, azért a végén mégis sikerült a "normálisoknak" kicsinálnia valakit, csak mert eszébe sem jutott, hogy odafigyeljen arra, hogy nehogy már kilógjon a sorból.

Hozzászólnál? Akkor gyere a Facebookra!


Tavaly ősszel megcsináltam a Mensa IQ tesztjét. Közismert, hogy a Mensa-tagság alapfelvétele az emberek 98%-nál...
Szerző: Pethő Anita2015. október 17.