Szelídebben szóltak a slammerek

Bár az elmúlt hetekben-hónapokban sok minden történt az országban, Európában, a világban, a 4. országos egyéni slam poetry bajnokság döntőjén, a Trafóban kisebb szerep jutott ezeknek a témáknak, mint ahogyan arra előzetesen számítani lehetett. Mintha a műfaj határozottan haladna a konszolidálódás útján, és ennek a folyamatnak most egy jól érzékelhető állomásához érkezett volna.


Fotó: Pereszlényi Erika
(Forrás: facebook.com/SlamPoetryHungary)


Nem is olyan rég igencsak mély beszélgetésbe merültem valakivel egy amúgy felszínes társasági összejövetelen. (Na jó, persze, nem akárkivel hanem egy nagyon is közeli jó baráttal.)  Fáradt, kimerült, nyűgös napokat éltem meg akkoriban, emlékszem, aznap délben már sírtam egy sort, mert lefelejtettek arról a szerkesztőségi levelezési listáról, ahol többek között az én feladataimat is kiosztották, így önhibámon kívül, de mégis miattam állt a munka. Este tizenegyre eljutottam oda, hogy néhány kör rozéfröccs után már azt mondogattam beszélgetőtársamnak Budapest belvárosában, miközben patakokban folytak a könnyeim a kimerültségtől: akkor mondd meg, ki vagyok, mi vagyok. Kívülről, idegenek számára (sőt, valószínűleg a társaság azon tagjai szemében is, akik csak felszínesen ismernek minket)  nyilván épp egy átlagos szakításjelenet szereplőinek tűntünk, függetlenül attól, hogy miféle beszélgetés is zajlott köztünk valójában. 

Ha egy mondatban szeretném összefoglalni a tegnap esti országos egyéni slam poetry döntőt, akkor talán érthető lesz az is, miért hoztam fel ezt a kis jelenetet: ugyanis ha az összhatást nézzük, mintha sokkal inkább a belőlem egykoron kiszakadthoz hasonló kérdések körbejárásáról lett volna szó a huszonöt fellépő produkciója esetében. Elég csak visszagondolni a friss bajnok Basch Péter mindkét szövegére: a srác monológja, akit azzal a dumával ejtenek, hogy nem tud semmiért se küzdeni, illetve egy az örök második létről szóló elmélkedés. Baschnak jól áll ez a nagy mamlasz, kedves, de ártalmatlan srác karakter, látszólag a szövegei is ilyen ártalmatlanok, de épp ettől tudnak a sorai tűpontosan, élesen szúrni. (Az meg már a győztes legendájához tartozik, hogy színpadra szólítása előtt elkeverte a szövegeit, és hosszas keresgélés után előbb a második körre szánt slamjét találta meg, így azt olvasta fel először. Néha ilyen apróság is nagyot dobhat az összhatáson.)


Míg Basch Péter szövegei lazábbak - két éve az ő stílusáról mondtam, hogy ez az, amelyik leginkább a stand up felé indul el, de persze ettől még nem folyik szét, megmarad egy egységes, kompakt ritmusban az egész, hiszen mégiscsak versről van szó -, addig Bárány Bence, egy másik döntős kíméletlenül feszes ritmusú, pattogó mondatai másként közelítették meg az identitáskeresés problémáit. Ha csak az este egyik legemlékezetesebb sorát - "vágyálmokban dédelgetett icipici libsi tini" - vesszük, érezhető, hogy ez a határozott, pörgős, gyors, lendületes, de még egyáltalán nem hadaró előadásmód is a kíméletlenséget fokozza, a világ kegyetlen és így is, úgy is bedarál a felnőtt lét és nem utolsó sorban a fogyasztói társadalom homogenizált egyenélete.(Bárány szövegeinek egyébként rendszerint ez az egyik központi témája.)


Hogy az előzetes várakozásokhoz képest jóval kevésbé explicit módon nyúltak a döntő résztvevői a közéleti témákhoz, azt leginkább Csider István Zoltán, Horváth Kristóf és Simon Márton előadásain lehetett érzékelni. (Mindhárman második körösök voltak.) Csider István Zoltán kiválóan prezentálta, mit is jelent, mikor azt mondjuk, a slam poetry a személyes problémák kibeszélésének lehetőségét is adja azzal, hogy a havi klubesteken, a különféle tematikus esteken bárki a színpadra állhat, és arról beszélhet, amire épp a leginkább késztetést érez, aztán vagy éljenzi a közönség, vagy kifütyüli. "Cs.P." persze egy rutinos előadó, aki profi, tudatosan megszerkesztett, önreflexív szöveget adott elő, de az az egyre erősödő, egyre ingerültebb, egyre dühösebb hangnem, ami aztán visszahull valami csendes, rezignált állapotba, a műfaj pár sorral fentebb említett jellegére nagyon erősen reflektál.

Míg Horváth Kristóf a művész lét (de talán az sem elrugaszkodott gondolat, hogy általában az emberi létezés) egy érzékletes metaforájával játszott (mindkét körben), addig Simon Márton saját sztárstátusára reflektált azzal, ahogyan felolvasta végrendeletét. Másodjára már egy gyermekkori emlékből bontott ki egy közéletibb jellegű monológot. Egyébként mindhárom említett fellépő esetében jelen volt valami közéletiség, hiszen senki sem sziget, közösség(ek)ben élünk és hogy milyenekben az nyilván visszahat személyes életünkre is. De messze nem volt ez olyannyira explicit, amennyire megszokhattuk tőlük.

Viszont ha belegondolunk, az is tekinthető identitáskérdésnek, ha egy-egy szöveg arra reflektál, milyen slammelni, milyen a színpadon állni. Miért teszem? Mit akarok magamból mutatni? Mit szeretnék, milyennek lássanak az emberek? És vajon valójában milyennek láthatnak eközben? Ilyenre mint mindig, most is akadt példa, főleg a fiatalabbak körében, nem kevés öniróniával szólva arról, hogy a slammel ugyebár csajozni is lehet. Azonban a műfaj önlegitimációs beszédaktusai, annak magyarázata, hogy tulajdonképpen mi is ez a slam poetry, már jócskán háttérbe szorultak. Úgy tűnik, kezd a műfaj konszolidálódni és egyben legitimitást is nyerni, ha nincs már szükség efféle határozott, harcos ("mozgalmi") kiállásra.

Valahol ezzel függhet össze az is, hogy ezen az esten úgy tűnt, a közéleti éléből is veszített, ami nem baj, s amint az imént is írtam, ez a téma így is, úgy is bele van kódolva. Ezt az irányt  egyébként leginkább  a végül második helyezett Laboda Róbert képviselte az est során, illetve Bokor Krisztián slamje reflektált még a kultúrák különbségeire és "az egóba táplált kamuidentitásra", de az ő esetében úgy éreztem, mintha azért fogta volna vissza magát a szokásoshoz képest a témában, mert hát mégsem egy romkocsmában, hanem egy színházterem színpadán állt mikrofon elé.

Végezetül pedig az egyéni útkeresés, a bizonytalanság élményét nagyon szép képpel fejezte ki két szereplő (a véletlen úgy hozta, hogy egymás után léptek színpadra) :  Lukács Gergely és Bánóczi Beáta is beépítette szövegébe az anyaméh biztonságot adó mivoltának motívumát.

(Leadkép: Polgár András  - forrás: facebook.com/SlamPoetryHungary )


Update (2015.10.29.)
A vasárnapi döntőt otthon, live streamen néztem, a közvetítés során pedig lemaradt az első kör első etapjnak vége, így kimaradt egy utólag, a fentebb írottak alapján igencsak fontos résztvevő az összefoglalómból: Gábor Tamás Indiana. Mivel már elérhető a youtube-on is minden egyes fellépő slamje, így első dolgom volt őt visszakeresni - megérte. Ha úgy vesszük, Indiana kimaxolta azt, amit én hétfőn (az ő szövegét még nem ismerve) ebben a posztban írtam. 
„Legyek költő? Legyek rapper? Legyek kussban? Legyek slammer?”-kérdezi, és még egy sor ilyen indulatos Legyek...? kezdetű kérdés bukkan fel a bő három perc alatt. Merthogy az alapvetés is így indul:„De én nem akarok hazudni, csak megfelelni. Megfelelni nektek." , ami tulajdonképpen egy ironikus gesztus, hisz a szöveg vége: "Nyolc év után végre le tudtam fordítani a slamet. Azt jelenti: az egyetlen, aki végre önmagamért szeret."   



   

Üzemeltető: Blogger.