Megtalálni a saját helyünk a világban
Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre gyakorlatilag követhetetlen, mennyi könyvet adnak ki, mennyi filmet kezdenek el vetíteni, mennyi előadást állítanak színpadra, stb. Vagy ahogy más megfogalmazásban mondani szokás: egy élet nem elég ahhoz, amennyi mindent el szeretnénk olvasni vagy meg szeretnénk nézni (akad, amit ráadásul többször is). A kulturális termékek iránt fogékony ember tehát szükségszerűen szelektál.
Épp ezért gondolom úgy, hogy időnként érdemes azt az asszociációs láncot is végiggondolni, hogy választunk ki valamit mégis. Itt van például a Brooklyn című film. New Yorkba bevándorló ír lány - oké. '50-es évek - nem oké. Legalább is első körben így gondolkoztam. Még ha a századforduló idején játszódna, érdekes is lehetne, így azonban inkább szkippelném.
Aztán egyszer csak egy teljesen más közegből érkezik egy másfajta impulzus. Nagy Gergely Simon és Simon című regényében (melyről itt írtam, kattints!) szerepel egy New Yorkba utazó magyar cselédlány.
- olvasom a sorokat, és hirtelen arra gondolok, hogy talán mégiscsak érdekes lenne annak a másik lánynak a sorsát is végigkövetni, ahogy megtalálta a világban az ő saját helyét. Megnézni azokat a látatlanban is könnyen felsorolható tipikus jeleneteket, amelyek egy ilyen történetnek építőelemei kell, hogy legyenek."A vakuvillanásra eszébe jutott minden. Az első lépés, amelyet az új földrészen tett, a különös, olajos bőrű nők, akiket először meglátott, fejüket kendőbe csavarva, mezítláb, az első lépcsőfokok, amelyeken lelépdelt, a kemény aszfalt, az Ellis Island-i várakozás, az első nap az új városban, New York, már megint egy nev, gondolta, egy vadonatúj életben. Az első munka, amelyet megkapott, a varrás, fent, a félsziget északi részén, egy jómódú környéken, egy alagsori műhelyben. A nagy hirdetés egy vöröstéglás épület homlokzatán, az első, amelyet kibetűzött: Franco-American Spagetti. Az első hetek, amelyek magukkal ragadták, berántották a városba. [...] A gyaloglás a munkába, az Upper East Side-ra, a hatvankettedik utca fölé, abba az alagsori varrodába, minden reggel. Ahol egy-egy sarkon még magyar szót is hallott. Felkapta a fejét, mondott volna valamit, megszólította volna az elegánsan öltözött, kutyáját sétáltató nőt, aki magyarul beszélt az ölebhez, odalépett volna a nőhöz, hogy jónapot naccsága, de aztán meggondolta magát, néma maradt." (Nagy Gergely: Simon és Simon, Kalligram, 2016, 83-84.)
A Brooklyn alapvetően egyszerű film, a konfliktusok sem túl drámaiak vagy végzetesek, a sztori egyenesen halad a pozitív végkifejlet felé. Az 1950-es évek világából indulunk, Nyugat-Európa akkoriban egyik legszegényebb régiójából. Mark Collins Hazátlanok című könyve (JAK-L'Harmattan, 2012. ford.: Virágh Szabolcs) szintén ezt a korszakot idézi meg, de egy olyan szemszögből, amire talán ma sokkal inkább érzékenyebbek lennénk, mint amikor 2013 nyarán írtam róla a Népszabadságban. Az anyai ágon magyar származású szerző ugyanis azt a helyzetet bontotta ki regényében, mikor a súlyos munkanélküliséggel küzdő Írország jelentős számban fogadott be '56-os menekülteket, ami aztán rengeteg konfliktushelyzetet eredményezett.
A Brooklyn hősnője, Eilis (Saiorse Ronan, a teljes szereposztásért kattints a film imdb-adatlapjára) is az anyagi és egyben szellemi-mentális kilátástalanságból indul el az óceán túlpartjára. Minden bizonnyal szerencsésebbnek mondhatja magát sok más honfitársánál, hisz nem a bizonytalanba érkezik, munka várja egy brooklyni elegáns áruházban, sőt szállása is lesz, egy kis panzió, ahol hozzá hasonló fiatal dolgozó lányokkal lakhat együtt. Az útját egyengető idős pap segítségével még főiskolára is járhat: Eilis könyvelőnek tanul, méghozzá egyedüli nőként az osztályban. Innen nézve persze már megint az amerikai álom dicshimnuszával találjuk szemben magunkat: Amerika a lehetőségek hazája, az 50-es évek Brooklynja pedig mindehhez sokkal szerethetőbb, emberibb, közvetlenebb helyszínként szolgál, mint az a gőgösen az ég felé törő (akár fizikailag, akár átvitt értelemben értve) sziget a nagy hídon túl.
Másrészt mindig is izgalmas végigkövetni egy fiatal lány önállósodásának útját, főként egy olyan korszakban, amiről úgy gondoljuk, hogy sok szempontból nehezebb és kiszámíthatatlanabb volt élni, mint a jelenünkben. Például egy 20. század elején a családját maga mögött hagyó, orvosnak tanuló, a modern nagyvárosi létformát (azt, ami számunkra ma még akkor is természetes, ha amúgy kistelepülésen élünk) elsajátítani igyekvő lány igencsak védtelennek tűnhet számunkra, s épp ez a védtelenség mozgatja Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regényét is. (Online felülethez képest viszonylag hosszú kritikám a regényről itt olvasható). Ezért is éreztem a film megtekintése előtt „túl közelinek” az 1950-es éveket, miközben persze a filmben vannak olyan mozzanatok, amik épp az időbeli távolságra utalnak. (Felszállni egy nagy hajóra, ami az óceán túloldalára visz jóval nagyobb kalandnak tűnt akkor, mikor még nem voltak olyan kütyüink, amivel gyakorlatilag a nap 24 órájában kapcsolatot tudunk tartani, akivel szeretnénk.)
Bár nem túlbonyolított, gyakorlatilag kiszámítható történetnek mondtam, azért Brooklyn egy ponton mégiscsak képes meglepni. Ugyanis a mindenképp elkerülhetetlen konfliktus nem abban a helyzetben történik, amiben gondolnánk. Számomra a srác, akit Eilis megismer, túl negédes, túl behízelgő karakter, épp ezért vártam, mikor lesz valamiféle drámai fordulat, nagy csalódás, már csak azért is, mert az ötvenes években egy vízvezeték-szerelő olasz férfi és egy könyvelő ír nő viszonyából eddigi filmes és könyves tapasztalataim alapján inkább a kudarc következhetne.
A valódi konfliktus azonban Eilis egykori és mostani lehetőségei közt van. A történet belső szabályszerűségei szerint történnie kell valaminek, ami miatt a főszereplőnek haza kell utaznia élete egykori helyszínére. A magabiztos, kivirult, elegáns (az a napszemüveg!), ebben a szegényes környezetben már-már nagyviláginak tűnő fiatal hölggyel aztán mindenki másként viselkedik, mint mielőtt elutazott volna New Yorkba. Végzettségének megfelelő állást is kapna, sőt az egyik helyi úrifiú is komoly szándékkal közeledik felé. Eilis joggal érezheti úgy, hogy milyen szép is lett volna, ha egy évvel ezelőtt is így viszonyultak volna hozzá az emberek. Akkor nem kellett volna elhagyni a családját, nem kellett volna nekivágnia egyedül az ismeretlennek. Időközben azonban már megismert egy másik, egy tágasabb világot, már tudja, hogy van más választása is, minthogy egy önjelölt kisvárosi erkölcscsősz (volt munkaadója) terrorja alatt éljen. Ráadásul van, aki hazavárja az óceánon túli nagyvárosban.
A történelmi regényekről szóló írásaimban gyakran hangsúlyozom, mennyire fontos, hogy legyen valamiféle disszonancia a történet által megjelenített múlt és a jelenünk között, miközben egy a saját életünkből is ismerős általános emberi tapasztalat is szükséges, ami összeköti a kettőt (különben nem működne ez a bizonyos disszonancia). A Brooklyn azt az örök emberi kérdést boncolgatja, hogy hol van a mi saját, csak nekünk "szánt" helyünk a világban, és hogy hogyan sikerül azt megtalálni. A menni vagy maradni problémája ez, de jóval általánosabb értelemben, mint ahogyan manapság ez Magyarországon baráti asztaltársaságok beszélgetésében szóba kerül. Hogy ott "kell"-e megállnod a helyed, ott "kell"-e keresned a boldogulásod lehetőségét, ahova születtél (v.ö.: "Itt élned, halnod kell"), vagy vár a nagyvilág, és keresd nyugodtan akár 10-12 000 kilométerrel távolabb is a te saját helyedet. (Meglátásom szerint Uglješa Šajtinac Szerény ajándékok című regénye is jóval inkább erről szól, mint a napjainkban több szempontból is aktuális "gazdasági bevándorlás" kérdéséről - kritikám a regényről itt olvasható)
S hogy hol van a disszonancia múlt és jelen között? Gyakorlatilag ugyanott, ahol a már említett Simon és Simon regényben. Összement a világ, sokkal könnyebb közlekedni benne, sokkal egyszerűbbé, szinte rutinszerűvé vált, hogy elfogadsz egy állásajánlatot egy másik országban. Ráadásul, ahogy már említettem, a kommunikációs eszközök révén nem szakadsz el annyira nagyon a családtagjaidtól sem. Nem olyan nagy horderejű a döntés, hogy elmész például New Yorkba szerencsét próbálni, mint volt 50, 60 vagy még inkább 100 évvel ezelőtt.
Mindazonáltal a Brooklyn csak egy film a sok közül, ha valamiért érdemes volt megnézni, arra inkább szakmai indokokat tudnék felhozni. Rávett, hogy végiggondoljam az én saját szelektálási stratégiámat, és figyelmeztetett, hogy nehogy nagyon beleragadjak egy gondolati sémába a kutatási területemen, mert azzal csak én veszíthetek.
Hozzászólnál? Gyere a Facebookra!
A valódi konfliktus azonban Eilis egykori és mostani lehetőségei közt van. A történet belső szabályszerűségei szerint történnie kell valaminek, ami miatt a főszereplőnek haza kell utaznia élete egykori helyszínére. A magabiztos, kivirult, elegáns (az a napszemüveg!), ebben a szegényes környezetben már-már nagyviláginak tűnő fiatal hölggyel aztán mindenki másként viselkedik, mint mielőtt elutazott volna New Yorkba. Végzettségének megfelelő állást is kapna, sőt az egyik helyi úrifiú is komoly szándékkal közeledik felé. Eilis joggal érezheti úgy, hogy milyen szép is lett volna, ha egy évvel ezelőtt is így viszonyultak volna hozzá az emberek. Akkor nem kellett volna elhagyni a családját, nem kellett volna nekivágnia egyedül az ismeretlennek. Időközben azonban már megismert egy másik, egy tágasabb világot, már tudja, hogy van más választása is, minthogy egy önjelölt kisvárosi erkölcscsősz (volt munkaadója) terrorja alatt éljen. Ráadásul van, aki hazavárja az óceánon túli nagyvárosban.
A történelmi regényekről szóló írásaimban gyakran hangsúlyozom, mennyire fontos, hogy legyen valamiféle disszonancia a történet által megjelenített múlt és a jelenünk között, miközben egy a saját életünkből is ismerős általános emberi tapasztalat is szükséges, ami összeköti a kettőt (különben nem működne ez a bizonyos disszonancia). A Brooklyn azt az örök emberi kérdést boncolgatja, hogy hol van a mi saját, csak nekünk "szánt" helyünk a világban, és hogy hogyan sikerül azt megtalálni. A menni vagy maradni problémája ez, de jóval általánosabb értelemben, mint ahogyan manapság ez Magyarországon baráti asztaltársaságok beszélgetésében szóba kerül. Hogy ott "kell"-e megállnod a helyed, ott "kell"-e keresned a boldogulásod lehetőségét, ahova születtél (v.ö.: "Itt élned, halnod kell"), vagy vár a nagyvilág, és keresd nyugodtan akár 10-12 000 kilométerrel távolabb is a te saját helyedet. (Meglátásom szerint Uglješa Šajtinac Szerény ajándékok című regénye is jóval inkább erről szól, mint a napjainkban több szempontból is aktuális "gazdasági bevándorlás" kérdéséről - kritikám a regényről itt olvasható)
S hogy hol van a disszonancia múlt és jelen között? Gyakorlatilag ugyanott, ahol a már említett Simon és Simon regényben. Összement a világ, sokkal könnyebb közlekedni benne, sokkal egyszerűbbé, szinte rutinszerűvé vált, hogy elfogadsz egy állásajánlatot egy másik országban. Ráadásul, ahogy már említettem, a kommunikációs eszközök révén nem szakadsz el annyira nagyon a családtagjaidtól sem. Nem olyan nagy horderejű a döntés, hogy elmész például New Yorkba szerencsét próbálni, mint volt 50, 60 vagy még inkább 100 évvel ezelőtt.
Mindazonáltal a Brooklyn csak egy film a sok közül, ha valamiért érdemes volt megnézni, arra inkább szakmai indokokat tudnék felhozni. Rávett, hogy végiggondoljam az én saját szelektálási stratégiámat, és figyelmeztetett, hogy nehogy nagyon beleragadjak egy gondolati sémába a kutatási területemen, mert azzal csak én veszíthetek.
Hozzászólnál? Gyere a Facebookra!