Kár volt a végét így agyoncsapni

Jól indul A legsötétebb óra, érdekes aspektusból világít rá Winston Churchill figurájára, de a végén mégiscsak ráborul az a bizonyos hollywoodi patetikus giccses máz.

Az utóbbi időkben szerencsésnek mondhattam magam, hiszen többségében olyan filmeket, sorozatokat láttam, melyekben nincsen egyértelműen leosztva, hogy ki a jó és ki a rossz karakter. Akár a valós életben, ahol ez inkább szituációfüggő jelenség: mindannyian teszünk jó és rossz, erkölcsileg elismerendő és elítélendő dolgokat egyaránt, azaz helyzettől függően ide-oda mozgunk saját és mások morális koordináta-rendszerében.

A legsötétebb óra is hasonlóképp indul, hiszen a központi szereplőjéről, Winston Churchillről (Gary Oldman) legelőször azt tudhatjuk meg, hogy képes lenne egy szerencsétlen újonc titkárnőt kidobni, csak mert gépeléskor 1-es sorközt használ. Morózus, nyers, udvariatlan fickó ez a Winston, nem az a gentleman, akit már-már szükségszerűen egy angol lorddal összefüggésbe hozunk. Mégis ő az a vezető, akire egy adott helyzetben egy adott országnak (Nagy-Britannia, 1940 májusa) szüksége van. 2017-18 fordulóján, amikor a nyugati parlamentáris demokráciákban a populizmus új csúcsokra hág, ez igencsak figyelemfelkeltő áthallás. A filmbeli Churchill nem éppen népszerű figura, ráadásul egy jelenetben ő maga mondja el, hogy semmiféle kapcsolata nincsen az átlagemberrel, se metrón nem utazott, se boltban nem állt sorban kenyérért soha életében, és bizony a parlamentben sem is a kolbászból készülő kerítésről, hanem vérről és verejtékről szónokol. (Kilépve a film fikcionalizált világából, érdemes egy kicsit végiggondolni, hogy a világháború utáni első választást végül el is veszítették a toryk a munkáspártiakkal szemben, s ugyancsak érdemes itt felidézni azt a Churchillnek tulajdonított, az interneten időről időre különféle formákban felbukkanó mondást, miszerint elég öt percet beszélni az átlagszavazóval, és mindjárt nem pártolod a demokratikus berendezkedést.)

Egy ilyen figura persze megfelelő antagonistát, ellenfelet kíván. Egy olyan karaktert, aki akár még szimpatikusnak is tűnhet, és nehezen tudunk mit kezdeni azzal, hogy ellentétes nézeteket képvisel. És éppenséggel ez az első mozzanat, ahol megbicsaklik a film: Halifax gróf (Stephen Dillane) figurája a kelleténél egy-két fokkal sablonosabbra sikeredett. Ez a lenyalt hajú kishivatalnok (fun fact: a valós életbeli Halifax többek között India alkirálya is volt, tehát igen magas posztokat is viselt politikai karrierje során) egy akadékoskodó szarkeverőnek tűnik, és egyszerre érezhetjük úgy, hogy nagyszerű és egyben katasztrofális is volt a színészválasztás. Ha azt mondjuk, hogy Churchill karaktere jutalomjáték volt Oldman számára, legalább annyira lehetett volna Halifax Dillane számára. Többször is bizonyította ugyanis, hogy képes morális értelemben véve összetett figurákat alakítani, elég csak a Trónok harca Stannis Baratheonjára gondolni: legalább annyi olyan cselekedetét lehet felsorolni, amiért a néző tiszteli őt, mint amiért megveti vagy undorodik tőle, és ehhez nem elég a forgatókönyv, a karakter életre keltéséhez szükségvolt Dillane elsőrangú színészi képességeire is. (Ezért írtam azt, hogy nagyszerűnek is lehet mondani a kasztingot, mert végeredményben Dillane ezt az egydimenziós Halifaxot is kiválóan tudja hozni).

A film másik, ugyancsak a cselekményvezetés kényszerpályáiból adódó megbicsaklása, hogy a főhőst egy olyan akadály elé kell állítani, amely révén kénytelen kételkedni saját képességeiben, saját döntése helyességében, valamint szembe kell néznie a kudarc lehetőségével, hogy aztán az utolsó pillanatban mégiscsak kiderüljön, hogy neki volt igaza; az az egyetlen és sikeres járható út, amit ő tartott annak. Ezzel a válsághelyzettel gyakorlatilag a legtöbb filmben találkozhatunk, a kérdés csupán az, hogy az alkotók hogyan lendítik tovább a történetet. Véleményem szerint A legsötétebb óra ezen a ponton bukik el. A deus ex machina módjára megjelenő VI. György (Ben Mendelsohn), akiben addig félelmet keltett Churchill nyersesége, és aki most azt tanácsolja, hogy tessék le(!)menni a nép közé, az ő támogatásukat kérni, aztán az életében először metrózó Churchill, a színes bőrű férfi, akinek a miniszterelnök igazat ad, a  kb 12 éves kislány, aki harciasan kijelenti, hogy igenis ellenállnak Hitlernek -  mindez bizony már a hollywoodi giccs terepe, sőt, bizonyos szinten már-már kimeríti a szekunder szégyen fogalmát (azaz neked kínos, hogy ezt kell látnod) is.

Persze, a kivitelezés kudarca eleve bele van kódolva a történetbe, mivelhogy Winston Churchillről szól. A rendező, Joe Wright több filmjében is bizonyította (de leginkább talán az Anna Kareninában érhető mindez tetten), hogy mennyire vonzódik a „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” gondolathoz, vagyis ahhoz az elgondoláshoz, hogy mindannyian tulajdonképpen csak saját eljátszott szerepeink vagyunk. Winston Churchill fikcionalizált figuráját pedig nem csak ebben a filmben próbálták már egy az életét folyton egyfajta színpadi szereplésnek tekintő karakterként értelmezni, többek között így lép be a történetbe a The Crown cím sorozat Churchillje (John Lithgow) is. Azt pedig minden iskolás megtanul(hat)ja még Magyarországon is, hogy amikor ő miniszterelnök lett, micsoda fantasztikus beszédeket mondott. Az a klasszikus hollywoodi struktúra, melyben a főhős a film kb. utolsó előtti nagyjelenetében egy nagyívű, emocionálisan felemelő szónoklatban megmondja a tutit, ebben az esetben egybevág a való életbeli valós történésekkel. Csakhogy valószínűleg nézői/befogadói szempontból a tapasztalatainkat ma már sokkal erősebben befolyásolja ez a lestrapált, elcsépelt filmes narratíva, mint maga a valóság. Így paradox módon végül az is hamisnak hathat, ami elvileg igaz.

Említettem korábban, hogy a film Gary Oldman jutalomjátéka. Épp ezért gondolom úgy, hogy alapvetően felesleges bármit is mondani arról, hogy játssza a számára feladatként kiosztott karaktert. Mert minek. Mert egyértelmű az átlényegülés. Oldman érdemei elvitathatatlanok. Ugyanakkor van egy tippem, hogy ez a film nem önmagáért fog bevonulni az egyetemes filmtörténetbe, hanem csupán úgy fognak rá emlékezni, hogy ez volt az a munka, amiért Oldman végre megkapta az Oscart.